Ennyi volt, kész vége. Jó, nem örökre vége, nincs vége az életemnek, de hogy hogy fogom magam kimagyarázni a többiek előtt, azt nem tudom.
Péntek reggel, kicsit kómásan keltem, rossz előérzetem volt. De ezt rá fogtam arra, hogy biztosan izgulok. Legközelebb hallgatok a "női megérzés"emre.
Olyan 11 órakor értünk Székesfehérvárra, mivel ott volt a táncverseny. Ott felhívtam Emit, aki nagyon aggódott értem. Nem szereti, ha autóval megy valaki hosszabb távon, mivel Em nagynénjének fél éve volt autóbalesete, és vagy 1 hónapig kómában volt. Ezért ha megyek valahova, 1 óránként hívogat, hogy jól vagyok-e. Nagyon édes gesztus tőle, hogy aggódik értem, csak egy kicsit kezd idegesítő lenni, hogy meg se tudom enni az ebédemet, mert nem hagy egy nyugodt percet sem nekem. De legalább elterelte a figyelmemet. Kiderült, hogy az én "Rómeóm"(Alex) megkereste Ádámot és megfenyegette, hogy hagyjon engem békén. Erre Ádám az arcába röhögött. Én is ezt tettem volna helyette. Ééés taps. Persze nem sokat értettek a körülöttük levők, mivel nem tudnak nagyon jól franciául, de Emi mondta, hogy Ádám lefordította utána az egészet. Ha 1 héttel korábban történt volna ez, akkor valószínűleg felhívtam volna Ádit és leordítottam volna, hogy mit képzel magáról, de most már inkább csak azért hívnám fel, hogy megköszönjem, hogy kiröhögte helyettem is. És abban a pillanatban jöttem rá arra, ami már Alexxel való kapcsolatunk eleje óta megfogalmazódott bennem, hogy én nem is szeretem őt. Párizsban még azért tetszett, mert olyan elérhetetlennek tűnt. De így most, hogy összejöttünk, rájöttem, hogy ez csak gyerekes látszat volt. Csak azért tetszett, mert jól nézett ki, menő volt és olyannak tartottam, akit soha se kaphatok meg. Ezt majd levezetem Alexnek hátha megérti.
Már csak 2 szám volt előttem. Eléggé izgultam, mert ezzel a koreográfiával még sehol se léptem fel és van benne szaltó is, amitől eléggé rettegek, hogy el fogom rontani. Így is lett. Persze én csökönyös szamár ragaszkodtam a kéz nélkülihez. A produkcióm egyébként jól sikerült. A végén három chaîné forgás után jött egy sasszé majd az előre szaltó. A szaltó jól sikerült, csak a megérkezés nem. Mindenki felhuhogott amikor ráestem a bokámra, de mint akinek semmi baja nincs, felálltam és befejeztem a táncot. Szerencsére már csak egy forgás és a végpóz volt, úgyhogy megtapsoltak és megdicsértek, hogy egy ilyen esés után tudtam folytatni. Én már ennek nem örültem annyira, gyorsan odabicegtem anyumhoz.
-Jaj kicsim nagyon ügyes voltál! Mondtam,hogy nem kellene bele az a szaltó!
-Oké anya, most ezt hagyjuk. Hol a mentős sátor?
-Ott.-mutatott a tömegen túlra.-Miért kérdezed?-nézett rám furán.
-Mert szerintem kiment a bokám.-szóltam a kelleténél is nyugodtabban, bár belül ordítva káromkodtam, hogy hogyan lehetek ekkora barom. Már régebben is kiment a bokám, bár akkor nem fájt ennyire mint most. Ez a hátránya a táncosoknak. Igaz a vádlink erősödik, de a bokánk gyengül a sok megerőltetéstől.
Anyum rám parancsolt, hogy üljek le, majd odahívta hozzánk a mentősöket egy hordággyal, hogy ne kelljen felkeljek. A doki megvizsgált, volt bent egy röntgen gép is a sátorban(de, hogy miért, azt nem tudom) majd egy nem éppen jó hírt közöltek velem.
-Nagyon bátran viselkedett, hogy felkelt és folytatta a táncot, de ha lehet, akkor legközelebb ne.
-Miért mi a baj? Már régebben is kiment a bokám.-legyintettem.
-Na igen, de ez most súlyosabb.
-Hogy érti, hogy súlyosabb?-a hangom már a kelleténél magasabban csengett. Kezdtem bepánikolni.
-Bokaszalag szakadása van önnek.
-Mi? Az nem lehet!-néztem a orvosra, majd anyura rémülten.
-Nyugodjon meg! Ezt egy műtéttel rendbe lehet hozni. 7-8 hét a gyógyulási idő.
-Műtét? Nem nem nem! Én hozzám ne nyúljanak! És mi az hogy 8 hét? Hiszen jövőhónapban lesz a döntő! Addig alig 4 hét!-kezdett fentebb emelkedni a hangom, úgyhogy anyum már sziszegett, hogy legyek illedelmesebb. Én illedelmes vagyok mindig, de akkor hogy legyek,amikor kiderül, hogy nem táncolhatok másfél hónapig?-És mit fogok mondani a többieknek? Hogy sérültem meg?-kérdeztem rémülten anyutól, amikor az orvos arrébb ment, hogy beszéljen gondolom a versenyvezetővel a hogylétemről.
-Majd kitalálunk valamit.-láttam rajta, hogy próbál nyugodt maradni, de még ő se olyan jó színész, hogy el tudja rejteni rémületét.
-Mégis mit mondjak? Hogy olyan béna vagyok, hogy úgy leestem a lépcsőről hogy elszakadt a bokaszalagom? Ezt még ők se fogják elhinni.-ráztam a fejem ingerülten, amikor meghallottam,hogy most lesz az eredményhirdetés, úgyhogy abbahagytam a bosszankodást és az orvosi sátor ajtaja felé néztem, mivel onnan jött a hang.
-És most következzen az eredményhirdetés.-mondta egy fiatal lány, aki a versenyzőket konferálta fel. Elmondta a hastánc, a mazsorett és társastánc kategória győzteseit, majd jött a kortárs. Gondoltam, hogy nem leszek benne az első háromban az oltári nagy esésem miatt, de azért füleltem, hogy kik győztek le. A harmadik és a második versenyzőt láttam és rájöttem, hogy az egész verseny tuti bunda, mert sokkal rosszabbak voltak nálam. Majd amikor az elsőhöz értek, akkor elállt a lélegzetem.
-Az első helyezett a 103-mas versenyzőnk. Han gratulálunk! Han megsérült a szaltó alatt ezért, most nem lehet itt. De mivel úgy gondolták a zsűrik és a versenyrendezők, hogy minden első helyezettnek ott kell lennie a döntőben, ezért a döntőt elhalasztjuk, így December 28-án lesz megrendezve Budapesten. Remélhetőleg addigra Han is felépül.
Csak arra eszméltem fel a kábulatból, amikor anyu megragadta a karomat és elkezdett visongani. 2 és fél hónap alatt még akkor is felépülnék, ha el lenne törve mind 2 lábam.
-Gratulálunk!-jött be a versenyigazgató egy aranykupával a kezében.-Reméljük részt tud majd venni a December 28-án megrendezett döntőnkön.
-Köszönöm. Én is remélem.-mosolyogtam rá mint egy félőrült.
Csak az volt a baj, hogy ezzel még semmi se oldódott meg. Mit fogok mondani az osztálytársaimnak? Már biztosan tudnak arról, hogy Hannek bokaszalag szakadása van, mivel előbb volt nálam egy riporter és meginterjúvolt, hogy pontosan hogy történt mindez. De jó! Tele lesz velem az internet. Ilyenkor szoktam örülni, hogy van egy "másik" életem. Bár már néhányan kezdenek gyanakodni, hogy az én nevem nem is Han és nem is így nézek ki igazából, mint a versenyeken. Hát az biztos, hogy nem így nézek ki mint a versenyeken, mert itt vörös a hajam és általában valamilyen maszkféle smink van rajtam. De ezek mind csak feltevések, úgyhogy nem vagyok veszélyben. Vagyis ezt mondják a szüleim...De nem értem rá tovább gondolkodni ezen, mivel Emi hívott. Gyorsan terjednek a hírek, úgy látom.
-Hanna!-eléggé hangosan szólt a telefonba, úgyhogy kicsit arrébb tartottam a fülemtől a készüléket, bár a fülem még vagy fékpercig csengett utána.-Igaz az, amit a neten olvastam? Tényleg megsérültél? Mi történt?-sorolta nagyon gyorsan a kérdéseket és én meg se tudtam szólalni.
-Először is nyugi van! Oké? Nekem szakadt el a bokaszalagom nem neked.-röhögtem fel, mert már nem tudtam mit kezdeni magammal. Sírtam volna, ordítoztam volna, belevertem volna a kezemet a falba, csak azzal az volt a gond, hogy a végén még az ujjaim is eltörnek. Ezért inkább csak röhögtem. Eléggé abszurdul vette ki magát ebben a szituban, de csak nevettem tovább.
-Hanna...jól vagy?-kérdezte Em félve.
-Persze, csak most eléggé ki vagyok borulva.
-És ezért röhögsz?
-Van ilyen. Majd beszélünk jó? Nemsokára megműtenek, úgyhogy összekel szednem magam.
-Mi? Megműtenek?-kérdezte rémülten.
-Nem Em, nem. Majd jön egy tündér, aki csak ráhint a varázspálcájával a bokámra és a bokaszalagom összeforr.-mondtam neki nyugodtan, mintha egy 5 évessel beszélnék.
-Oké, oké készülődj. De mit mondjak a többieknek?
-Mit mondanál? Han sérült meg nem Hanna. Majd valamit kitalálok, hogy hogyan sérültem meg Hannaként. Te csak ne mondj semmit senkinek se! Max a szüleidnek. Ők tudják, hogy ki vagyok.-és ezzel letettem.
A mentősök betettek anyu kocsijába miután összeszedtük a cuccokat, majd visszaindultunk Szegedre. Amikor beértünk a kórházba, mindenki körülöttem sürgött forgott. Hát persze! Mivel még mindig Han voltam. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz írva a kórlapomra.
A műtétre elaltattak (szerencsére), úgyhogy csak arra emlékeztem, hogy a lábam irtóra fáj. Azt mondták az orvosok, hogy egyhetes fekvő gipszet kapok, és majd menjünk, vagyis vigyenek vissza jövő hét pénteken.
De jó! Pont ez hiányzott nekem! Azt mondta a doki, hogy lehet hogy a teljes gyógyulás beletelik vagy fél évbe! De lehet, hogy többe! Én csak annyit kérdeztem, hogy 2 és fél hónap múlva levő táncversenyen részt vehetek-e, erre meg csak röhögve azt mondta, ha nézőként akarok ott lenni. Hát kösz! Igazán megnyugtató mondhatom...kicsit több együtt érzést emberek!!
Este 10re értünk anyuékkal haza, és reggel délben keltem fel kócosan, büdösen, és úgy éreztem magam, mintha egy zombi lennék. Azt hittem, hogy ez csak egy rossz álom volt, de nem. A lábamon ott volt az a bazinagy gipsz, és nem tehettem ellene semmit se! Szerencsémre anyum éppen akkor nyitott be, amikor ki terveztem menni a WC-re, mert úgy éreztem, mintha 10 liter vizet ittam volna meg az elmúlt öt percben. Segített felállítani és a kezembe nyomott két mankót, én meg néztem mint egy idióta.
-Ez mi?
-Mankó.
-Na ne mondd! Azt hittem, hogy egy eccavú...télleg' szeretnék egy eccavút!-csillant fel a szemem.
-Most egyelőre tanulj meg ezekkel járni és utána majd megbeszéljük, hogy mit szívtál.-mondta halál nyugodtan. Én meg erre felröhögtem.
-Egyébként tudok ezzel járni..-vettem a kezembe és elindultam a mosdó felé.
-Tényleg? Hogy hogy?
-A suliban volt egy mozgássérült csákó, aki előadást tartott és ki lehetett próbálni milyen kerekesszékkel és mankóval járni. Most jól jött...Bár a széknek jobban örültem volna.
-Azzal kevésbé férsz el, ugye azt tudod?
-Azzal kényelmesebb menni, ugye azt tudod?-kérdeztem vissza vigyorogva.
-Na mész már?-sürgetett.
-Persze persze.-és kislisszoltam a szobából, nehogy eltaláljon valamivel. Bár ha ő megdob egy párnával, akkor én visszadobok a mankóval. Ez jóval fájdalmasabb. Csak akkor az a gáz, hogy elesek...
Mire visszaértem frissen, kevésbé visszataszítóan Emit találtam a szobámban.
-Jaj te szegény! Várj segítek!!-rohant oda hozzám, de leráztam. Nem szeretem, ha másokra vagyok szorulva.
-Em nyugi! Jól vagyok! Nem kell segítened! Édes vagy, de tudod milyen vagyok.
-Csökönyös, mint egy szamár.-nézet rám szomorúan.
-Pontosan. És most ha lehet, ne álljunk itt, mert eléggé kényelmetlen.
-Oké oké, gyere, és mesélj el mindent!
Ééés elmeséltem. Ééés megmutattam a videót, amit utána fel is töltöttem a blogomra egy képpel és egy leírással:
"Hát igen. Mint már hallottátok, a tegnapi versenyen akkorát estem, hogy elszakadt a bokaszalagom, és lehetséges, hogy nem fogok tudni részt venni a döntőn. De mindent megteszek, hogy felépüljek, és akkor is ott leszek, ha mankóval kell táncoljak! :) "
Mivel bekapcsoltam a gépem a skype automatikusan bejelentkezett és láttam, hogy a többiek fent vannak. Gyors kiakartam lépni, mert most nem hiányzott a velük való társalgás, de nem sikerült. Roli rám írt, hogy nálam van-e Emi, Alex rám írt, hogy beszélni akar velem kettőnkről, a lányok rám írtak, hogy tudom-e, hogy Hannak balesete volt(ha tudnák miket tudok én...) és Ádi rám írt, hogy jobban vagyok-e és, hogy mikor tudok menni segíteni anyukája óráján, mert az unokatesója, akit megkért, hogy segítsen, valami förtelmes. Elindítottam egy konferenciahívást, és mindenkit bevontam, kivéve Alexet. Rá most nincs szükségem. Megkértem, hogy várjon egy kicsit majd elkezdtem a mondandómat a webkamerába.
-Na sziasztok!
-Hali...miért kapcsoltál konferenciát?-értetlenkedett Timi.
-Szia Emi!-köszönt barátnőjének Roli, mire Emi dobott egy puszit neki. Nyáalasan romantikus kapcsolat. Yuppi...
-Na szooval beszámolóm van nektek. És azt akartam, hogy tőlem tudjátok meg.
-Mi? Elmondod nekik?-Kiment a képből Emi és tátogva kérdezte tőlem.Én csak lelegyintettem, hogy ne hülyüljön már, azért ennyire idióta én se vagyok.
-Tegnap nagy betegen, amúgy már jobban vagyok betegséget illetően...egyébként meg lezúgtam a lépcsőn és úgy ráestem a bokámra, hogy bokaszalag szakadásom lett.
-Juj de ugye jól vagy?-nézet rám szomorúan Móni.
-Persze, már jobban. Tegnap megműtöttek, és most egy hétig fekvőgipsz van rajtam, úgyhogy otthon csövelhetek.-ráztam a fejem elkeseredetten.
-De jó neked!-nézett rám irigykedve Márk.
-Hát..nem egészen, mert baromira fáj, és vagy 8 hét, mire úgy ahogy begyógyul.
-Amúgy képzeld!!-csillant fel a szeme Marának-Hannek is bokaszalag szakadása lett tegnap!
-Aha ez csodálatos. Most épp nem érdekel egy híresség se.
-De fura! Pont ugyanazon a napon lett mindkettőtöknek, ugyanaz a baja..-szólt oda gyanakodva Ádám.
-Ja van ilyen..kicsi a világ..De most megyek. Pihennem kell. Majd beszélünk. Sziasztok!-mosolyogtam rájuk, majd kiléptem.
-Hé! Mi lesz Alexxel? Ő most vár rád!
-Hadd várjon!-röhögtem fel kellemetlenül- Most pont nem hiányzik ez nekem.
-Akkor mit szeretnél csinálni?
-Ugráló várazni?-csillant fel a szemem.
-Őő...van valami olyan, ami ülve végezhető?
-Ajj...fagyi evés?
-Oké, mindjárt jövök.
A nap további részét végig beszélgettük. Ez hiányzott nekem. Megnyugtatott, hogy van végre valaki, akinek kiönthetem a szívem. Oké, ott van a családom, de ők mégsem olyanok, mint egy legjobb barátnő. Ez kellett nekem.
A műtétre elaltattak (szerencsére), úgyhogy csak arra emlékeztem, hogy a lábam irtóra fáj. Azt mondták az orvosok, hogy egyhetes fekvő gipszet kapok, és majd menjünk, vagyis vigyenek vissza jövő hét pénteken.
De jó! Pont ez hiányzott nekem! Azt mondta a doki, hogy lehet hogy a teljes gyógyulás beletelik vagy fél évbe! De lehet, hogy többe! Én csak annyit kérdeztem, hogy 2 és fél hónap múlva levő táncversenyen részt vehetek-e, erre meg csak röhögve azt mondta, ha nézőként akarok ott lenni. Hát kösz! Igazán megnyugtató mondhatom...kicsit több együtt érzést emberek!!
Este 10re értünk anyuékkal haza, és reggel délben keltem fel kócosan, büdösen, és úgy éreztem magam, mintha egy zombi lennék. Azt hittem, hogy ez csak egy rossz álom volt, de nem. A lábamon ott volt az a bazinagy gipsz, és nem tehettem ellene semmit se! Szerencsémre anyum éppen akkor nyitott be, amikor ki terveztem menni a WC-re, mert úgy éreztem, mintha 10 liter vizet ittam volna meg az elmúlt öt percben. Segített felállítani és a kezembe nyomott két mankót, én meg néztem mint egy idióta.
-Ez mi?
-Mankó.
-Na ne mondd! Azt hittem, hogy egy eccavú...télleg' szeretnék egy eccavút!-csillant fel a szemem.
-Most egyelőre tanulj meg ezekkel járni és utána majd megbeszéljük, hogy mit szívtál.-mondta halál nyugodtan. Én meg erre felröhögtem.
-Egyébként tudok ezzel járni..-vettem a kezembe és elindultam a mosdó felé.
-Tényleg? Hogy hogy?
-A suliban volt egy mozgássérült csákó, aki előadást tartott és ki lehetett próbálni milyen kerekesszékkel és mankóval járni. Most jól jött...Bár a széknek jobban örültem volna.
-Azzal kevésbé férsz el, ugye azt tudod?
-Azzal kényelmesebb menni, ugye azt tudod?-kérdeztem vissza vigyorogva.
-Na mész már?-sürgetett.
-Persze persze.-és kislisszoltam a szobából, nehogy eltaláljon valamivel. Bár ha ő megdob egy párnával, akkor én visszadobok a mankóval. Ez jóval fájdalmasabb. Csak akkor az a gáz, hogy elesek...
Mire visszaértem frissen, kevésbé visszataszítóan Emit találtam a szobámban.
-Jaj te szegény! Várj segítek!!-rohant oda hozzám, de leráztam. Nem szeretem, ha másokra vagyok szorulva.
-Em nyugi! Jól vagyok! Nem kell segítened! Édes vagy, de tudod milyen vagyok.
-Csökönyös, mint egy szamár.-nézet rám szomorúan.
-Pontosan. És most ha lehet, ne álljunk itt, mert eléggé kényelmetlen.
-Oké oké, gyere, és mesélj el mindent!
Ééés elmeséltem. Ééés megmutattam a videót, amit utána fel is töltöttem a blogomra egy képpel és egy leírással:
"Hát igen. Mint már hallottátok, a tegnapi versenyen akkorát estem, hogy elszakadt a bokaszalagom, és lehetséges, hogy nem fogok tudni részt venni a döntőn. De mindent megteszek, hogy felépüljek, és akkor is ott leszek, ha mankóval kell táncoljak! :) "Mivel bekapcsoltam a gépem a skype automatikusan bejelentkezett és láttam, hogy a többiek fent vannak. Gyors kiakartam lépni, mert most nem hiányzott a velük való társalgás, de nem sikerült. Roli rám írt, hogy nálam van-e Emi, Alex rám írt, hogy beszélni akar velem kettőnkről, a lányok rám írtak, hogy tudom-e, hogy Hannak balesete volt(ha tudnák miket tudok én...) és Ádi rám írt, hogy jobban vagyok-e és, hogy mikor tudok menni segíteni anyukája óráján, mert az unokatesója, akit megkért, hogy segítsen, valami förtelmes. Elindítottam egy konferenciahívást, és mindenkit bevontam, kivéve Alexet. Rá most nincs szükségem. Megkértem, hogy várjon egy kicsit majd elkezdtem a mondandómat a webkamerába.
-Na sziasztok!
-Hali...miért kapcsoltál konferenciát?-értetlenkedett Timi.
-Szia Emi!-köszönt barátnőjének Roli, mire Emi dobott egy puszit neki. Nyáalasan romantikus kapcsolat. Yuppi...
-Na szooval beszámolóm van nektek. És azt akartam, hogy tőlem tudjátok meg.
-Mi? Elmondod nekik?-Kiment a képből Emi és tátogva kérdezte tőlem.Én csak lelegyintettem, hogy ne hülyüljön már, azért ennyire idióta én se vagyok.
-Tegnap nagy betegen, amúgy már jobban vagyok betegséget illetően...egyébként meg lezúgtam a lépcsőn és úgy ráestem a bokámra, hogy bokaszalag szakadásom lett.
-Juj de ugye jól vagy?-nézet rám szomorúan Móni.
-Persze, már jobban. Tegnap megműtöttek, és most egy hétig fekvőgipsz van rajtam, úgyhogy otthon csövelhetek.-ráztam a fejem elkeseredetten.
-De jó neked!-nézett rám irigykedve Márk.
-Hát..nem egészen, mert baromira fáj, és vagy 8 hét, mire úgy ahogy begyógyul.
-Amúgy képzeld!!-csillant fel a szeme Marának-Hannek is bokaszalag szakadása lett tegnap!
-Aha ez csodálatos. Most épp nem érdekel egy híresség se.
-De fura! Pont ugyanazon a napon lett mindkettőtöknek, ugyanaz a baja..-szólt oda gyanakodva Ádám.
-Ja van ilyen..kicsi a világ..De most megyek. Pihennem kell. Majd beszélünk. Sziasztok!-mosolyogtam rájuk, majd kiléptem.
-Hé! Mi lesz Alexxel? Ő most vár rád!
-Hadd várjon!-röhögtem fel kellemetlenül- Most pont nem hiányzik ez nekem.
-Akkor mit szeretnél csinálni?
-Ugráló várazni?-csillant fel a szemem.
-Őő...van valami olyan, ami ülve végezhető?
-Ajj...fagyi evés?
-Oké, mindjárt jövök.
A nap további részét végig beszélgettük. Ez hiányzott nekem. Megnyugtatott, hogy van végre valaki, akinek kiönthetem a szívem. Oké, ott van a családom, de ők mégsem olyanok, mint egy legjobb barátnő. Ez kellett nekem.
