Délután átmentem Emivel és Rolival Ádiékhoz playstationozni.
Természetesen nyertem...vagyis nem mindig, de nyertem!
Olyan 4 óra körül Emi és Roli lelépett, úgyhogy Ádival kettesben maradtunk. Próbálom magamba tunkolni, hogy ő csak egy barát, de valahogyan nem megy. Nagyban játszottunk még, amikor anyukája megkért minket, hogy segítsünk neki órát tartani..vagyis táncórát. Kiderült, hogy az édesanyja társastánc tanárnő, és néha Ádi szokott neki segíteni. Úgyhogy, most engem is befogott... Régebben társastáncoltam, de ezt nem sokan tudják rólam. Persze, az anyukája, már az első lépésnél észre vette, hogy táncolok, úgyhogy el kellett nekik mondanom, hogy 5 évig társastáncoltam.-De azt mondtad, hogy nincs más hobbid a BMX-en kívül-fogta át a derekamat Ádi. Mármint azért fogta át, mivel közben megkezdődött az óra és mi mutattuk meg a kicsiknek, hogy mit kell csinálni.
-Régen volt az már. Amúgy is.. nekem a tánc nem hobbi. Nekem a tánc az életem.
-Hé! Táncol, nem beszél!-mosolygott ránk Ildikó, Ádám anyukája.
Egyébként a délután további része nagyon jó volt. Soha nem volt ilyen jó táncpartnerem, mint Ádi. Kiderült, hogy ő is tanult, az anyukájától táncolni, de azt mondta, hogyha elmondom valakinek, akkor megcsikiz. Én meg vigyorogtam, mint egy vadalma, mivel van egy közös titkom vele.
Este 7-kor jött el a búcsúzkodás ideje. Hazakísért. És ott olyan törtét...hogy semmi. Semmi nem történt. Nem szeretett belém, nem mondta, hogy szökjünk meg együtt, csak megölelt, adott egy puszit, és azt mondta, hogy holnap találkozunk. Végül is ez is jobb mint a semmi....
